2019. május 22., szerda, Júlia, Rita napja van.
Email:  Jelszó: 

Régió

„Elbúcsúztam Viktortól, mert mi van, ha nem éljük túl az utat.” – A letkési sárga ruhás lánnyal beszélgettünk, aki már a fél világot bejárta

Hídlap.hu — 2016.09.13. 20:55

Kevés olyan emberrel találkoztam az utóbbi időben, aki annyira pozitív hatással van rám és másokra, mint amennyire Harmincz Rita, vagy, ahogy sokan ismerik, a sárga ruhás lány. A letkési fiatal sok országot megjárt, jelenleg itthon van és épp most fejezte be könyvét, amit hamarosan bárki a kezébe vehet. Hihetetlennek tűnő történetei azonnal magával ragadják az embert, szinte Indonéziában érezheti magát mindenki, aki hallja, olvassa sztorijait. Rita megosztotta velünk néhány élményét, gondolatát és mesélt könyvéről is.        

 

A sárga ruhás lány neve talán nem ismeretlen a környékbelieknek, a közösségi oldalon mintegy tizenháromezer követője van jelenleg. Sokan olvassák blogját, kedvelik történeteit. Harmincz Rita egy teljesen átlagos életet élt Magyarországon. Egyszer viszont úgy döntött, nem szeretne a hétköznapok rabja lenni, ezért felmondott a munkahelyén, eladta a lakását és azóta utazgat. Legkedveltebb úti célja Indonézia, ahol saját bevallása szerint a legboldogabb. Ritával utazásairól és könyvéről beszélgettünk.

 

 

Jelenleg itthon vagy Magyarországon, de az időd nagy részét a könyved befejezése tette ki. Viszont nem önszántadból jöttél haza, egy komoly baleset ért és az ezt követő lábadozási időt már itthon töltötted szüleidnél, Letkésen. Egy elég súlyos motorbaleseted volt, műteni is kellett és hosszú volt a lábadozás is. Hogyan vészelted át ezt és az utána következő időszakot?  

 

Nem vettem a lelkemre ezt a balesetet. Valójában nem is emlékszem rá. Azonban nagyon sokat változtatott rajtam ez az esemény pozitív irányban. Sokkal jobban értékelem az életemet, és azokat az apró dolgokat, amelyeknek eddig is nagyobb jelentőséget tulajdonítottam az utazások miatt. Ezek most még jobban felértékelődtek. Nem tekintem adottnak azt, hogy egészséges vagyok vagy egyáltalán azt, hogy élek. Számomra ez mind ajándék. A baleset körülményei, ahogy bejutottam a kórházba, a kint kapott gondoskodás és kezelések, a műtétem, majd ahogy hazakerültem mind-mind megerősítettek abban, hogy nekem haza kellett jönnöm, akkor is, ha nem ez volt a terv. Itthon volt dolgom. A könyv meg akart születni, be kellett fejeznem és gondoskodnom kellett a kiadásról.

 

 

A könyvírás nem egy tudatosan megtervezett dolog volt az életemben. Gondoltam már rá korábban, hogy nemcsak a blogon, hanem összeszedettebb formában is meg szeretném majd osztani a gondolataimat, tapasztalataimat, de amolyan Pató Pál úr módjára - “Ejj ráérünk arra még” hozzáállással nem foglalkoztam ezzel sokat. Azonban a könyvnek más tervei voltak, meg akart születni. Az utazás során folyton változnak a dolgok, ezért nem érdemes tervezgetni. Vagy, ha vannak tervek, rugalmasan kell kezelni és bármikor megváltoztatni azokat. Egy januári délután Balin, képek jelentek meg a fejemben, hogy le kell ülnöm és elkezdeni, holott pár nap múlva indultam volna Flores szigetére bejárni egy új útvonalat. Ehelyett két hétig egy szobában ragadtam az első 75 oldallal, amely szinte magától íródott a számítógépembe. Teljes flowban voltam és nem érdekelt semmi más. Pusztán enni jártam ki, hajnali 5-kor feküdtem és délben keltem. És csak írtam.

 

Egy könyvet ma egyedül kiadni nagy falat. Hogyan hoztad össze mégis?

 

A hazajövetelem után szinte azonnal kezdtek összeállni a dolgok maguktól. Nem hiszek a véletlenekben. Sorban derült ki ismerőseimről, hogy ki miben tud és szeretne is segíteni. Ez így is lett. Hosszas ötletelések, beszélgetések, egyeztetések után most ott tartunk, hogy saját magam szervezve, szerzői kiadással, külső támogatók bevonásával hamarosan a kezemben tarthatom én és mindazok is, akik szeretnék. Elmondhatatlan érzés ez, kicsit hihetetlen is. A legjobb az egészben, hogy az utazás során tapasztalt segítségnyújtás működött itthon is. Mindenki abban segített, amihez értett. Egyre jobban az az érzésem, hogy azért történt a balesetem, hogy hazajöjjek és ezzel lezárjak egy fontos szakaszt az életemben.

 

Beszélgessünk kicsit az utazásaidról. Főként Indonéziában utazgatsz. Hogyan boldogulsz a nyelvvel? 

 

Balin mindenki beszél angolul. Azonban, hónapokig utazgattam olyan területeken főleg Kelet-Indonéziában, ahol kevés turista jár, és a helyiek nem beszélnek csak a saját nyelvükön. Indonézia a megérkezésem első percétől szerelem volt nekem. Ezért a nyelvük is nagyon tetszett. Pár hónap Balin töltött idő után elkezdtem foglalkozni vele és pár szót megtanultam, majd Timorban utazgatva tanultam a legtöbbet a helyiektől. Letöltöttem egy ingyenes programot a telefonomra, amely az alap párbeszédeket megtanította, és napközben a helyiekkel gyakorolgattam. Most ott tartok, hogy az utcai nyelvvel nincs problémám, nagyjából megértem mit mondanak nekem és én is el tudom mondani, amit szeretnék. Tervezem, hogy sokkal jobban megtanulom még ezt a jövőben. Hatalmas önbizalmat ad az, hogy ha már kb. 10 szót tudok, a helyiek azt gondolják, hogy folyékonyan beszélek, megdícsérnek. Még akkor is, ha tudom, hogy ez nem így van, lelkesít és előre visz a tanulásban.

 

 

Sokszor egyedül utazol és elsősorban olyan helyeket keresel, ahol nincs turizmus. Sokan pont a turistaparadicsomokat látogatják. Te miért pont az ellenkezőjét?

 

Az utazásaim elején még többször kerestem más utazók társaságát. Biztonságot adott, hogy ugyanabban a helyzetben vagyunk és megtanultam, hogy csak akkor leszek egyedül, amikor én magam szeretném ezt. A Fülöp-szigeteken például nagyon sok másik utazóval ismerkedtem meg és utaztam együtt. Ott, akkor erre volt igényem. Vietnámban már többet voltam egyedül, itt kezdett letisztulni bennem, mit is szeretnék. Ekkor már négy hónapja voltam úton. Egyre jobban erősödött bennem, hogy a helyi embereket szeretném megismerni. Meg tudtam fogalmazni azt, amit már korábban is tudtam: számomra az jelenti a valódi utazást, ha a helyiekkel teremtek kapcsolatot, úgy élek, mint ők, azt eszem, amit ők, ezáltal ismerhetek meg csak igazán egy országot. Természetesen fontos a természet és az egyéb látnivalók is, de az emberek a kulcs. Sosem voltam az a pipálgatós fajta, aki azért megy el egy-egy helyre, hogy kihúzhassa a listájáról. Nem a mennyiségre, sokkal inkább a minőségre törekszem, így ha valahol jó, akkor ott maradok hónapokig is, ha úgy tetszik, vagy adott esetben visszamegyek többször. Így történt ez Indonéziával is, ahol összesen picit több, mint egy évet töltöttem el. Az indonéz emberek hihetetlenül kedvesek és befogadóak, nagyon szeretek köztük lenni. Többször letértem a kitaposott turista ösvényekről és volt olyan, hogy arra kényszerültem, hogy helyieknél, vagy rendőrségen aludjak. Kaptam szállást számunkra elképzelhetetlenül szegény emberek otthonában is, tanúja voltam állatáldozatnak, amelyet az elhunyt nagymama szellemének mutattak be, megtudtam, hogy ha helyi férjet választanék 77 bivalyt kellene fizetnie a jövendőbelimnek értem (vagy a helyi családom részére). Volt olyan, hogy 3 napig nem tudtam fürdeni és ugyanabban a ruhában voltam éjjel-nappal, és kaptam egy olyan családot is Flores szigetén, ahová bármikor bármennyi időre visszatérhetek, mert várnak. Ez utóbbit Viktornak köszönhetem. A komfort zónán kívüli élet, a kényelmetlenségek, a kevesebbel is beérem hozzáállás tanítanak a legtöbbet saját magamról és az emberek jóságáról, szeretetéről.

 

 

Volt negatív tapasztalatod is az emberekkel?

 

Volt igen. Kínában egy idős bácsi el akarta lopni a telefonomat, miközben egy helyi piacon fotózgattam, Vietnámban kiraboltak, majd négy nappal később megtámadtak, miközben bicikliztem. Lelkileg eléggé megviselt ez így egymás után, de tudtam azt, hogy nem szabad elveszítenem a hitem és a bizalmam az emberekben, csak óvatosabbnak kell lennem. Tudatosan kerestem helyi emberek társaságát és egy helyi család otthonában gyógyítottam a lelki sebeimet négy napon keresztül. Sokat segítettek abban, hogy folytathassam tovább az utam. A történtek ellenére egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy hazajöjjek.

Nehezen élem meg azokat a helyzeteket, amikor arról értesülök, hogy a helyiek bántalmazzák az állatokat. Tisztában vagyok a kulturális, gondolkodásbeli és egyéb különbségekkel, de a mai napig nehéz az, amikor arról hallok, hogy megesznek olyan állatokat, amelyeket mi itthon nem. Történt olyan eset is, amikor a parton sétálgatva találtam rá egy teknősre, amely kikötözve, vérző lábbal kapálózott és mialatt megpróbáltam segítséget kérni, hogy kiszabadíthassam, az állat eltűnt, valószínűleg eltüntették a szemem elől, mire visszaértem.

 

Megfogalmaztad már valaha, hogy miért jó utazni?      

   

A végtelen szabadság miatt, amelyet utazás közben érzek, mindenképpen. A környezetünk óhatatlanul hat ránk bármerre járunk épp. Észrevettem, hogy itthon már két hónap után nyugtalanabb, idegesebb leszek, és korábban már levetkőzött dolgaim (például mások elvárásainak való megfelelés) újra felütik a fejüket az életemben. Nagyobb odafigyelést, több erőt és tudatosságot kíván ezek kizárása, mintha például Ázsiában lennék. Ott valahogy sokkal könnyebb. Tetszik az emberek egyszerűsége, az, hogy nem a tárgyak rabjai és, hogy mindig mosolyognak. Az utazás közben egyfolytában tanulok a világról és magamról valamit. Kevésbé ragaszkodok már elnyűtt kapcsolatokhoz vagy tárgyakhoz és merem az életet választani. Tetszik, hogy merek élni.

 

 

Gondolom, az utazásoknak még nem látod a végét…

 

Most még nem. Sok hely van még a világban, amelyeket szívesen helyeket felfedeznék.

 

Mi a kedvenc történeted, ami mondjuk a legjobban meghatározta azt, amilyen most te vagy?

 

Rengeteg ilyen van, de talán kettőt emelnék ki. Mindkettő egy olyan állapothoz kötődik, hogy elbújtam a világ elől, elzártam magam a külvilágtól. Az első ilyen alkalom a Himalájában történt, és 9 napig tartott. A második pedig, amikor egy hónapon keresztül sátraztam Raja Ampaton, Pápua partjaihoz közel egy kis szigeten utitársammal, Judittal. Amikor internet nélkül éltem az életem, mert még nem volt, úgyis jó volt. Jó néha ebbe az állapotba visszacsöppenni. Túl sok információ ér sok helyről napközben, amely már önmagában fárasztó, és számomra nehéz kiszűrni, hogy valóban mi az, ami épít. Az, hogy ha el tudsz vonulni a természet csendjében önmagaddal, az egy teljesen más élményt ad, az ember valódi vágyai törnek a felszínre, és nem az, amiket mások erőltetnek rá. Két hét volt a leghosszabb idő, amit teljesen internet nélkül töltöttem. Egy ilyen szakasz után nagyon furcsa visszatérni a közösségi média által uralt világba, látni azt, hogy ki mit posztol a közösségi oldalakon, kivel mi van, ki mit mutat magáról. És, ami a legfontosabb, hogy ezektől az eseményektől én hogyan érzem magam. Nem azt mondom, hogy szeretnék internet nélkül élni, de néha nagyon jó beiktatni ilyen időszakokat. Ezekben a helyzetekben sokkal inkább képes vagyok az adott történésekre koncentrálni és elfeldni, hogy hol is vagyok igazán és nem is vágyom máshová. Érdekes érzés rácsodálkozni az adott pillanatra, hogy jé, épp most áldoztunk fel a szobában egy csirkét a nagymama szellemének. Ugyanakkor, pont ebben az időben, ha most otthon lennék, valószínűleg az irodában lennék és a főnökeim aktáit rendezgetném. Ehelyett ebben a szobában ülök, normális fekhelyem sincs, csak, amit épp kaptam, vizünk nincs, fürdeni nem fogok tudni, viszont ennek a szertartásnak lehettem épp a részese. Milyen más világ, ugye?

 

 

Nem néztek rád csodabogárként?

 

A fehér ember látványa nem annyira ritka Indonéziában, kivéve egyes területeket, de a külföldinek mindig mindenhol örülnek. Jártam olyan faluban Flores szigetén, ahol én és az akkori utastársam, Viktor voltunk a hetedik, nyolcadik turisták a falu történetében. A helyi rendőrségen le kellett jelentkeznünk, ott ahol mindenféle fotókat készítettek rólunk. Százhúsz ember élt összesen ebben a faluban. Az odajutás sem volt egyszerű. Eljutottunk egy faluig, majd onnan motorral egy órán át olyan veszélyes úton, ahol én elbúcsúztam Viktortól, mert mi van, ha nem éljük túl. Nagy kövek, szakadékok mellett mentünk kicentizve végig. Miután leraktuk a motort egy közel négy órás túra következett mindenféle területen keresztül. Volt sima füves, volt igazi dzsungel, vagy olyan erdő, aminek az alja tiszta mocsár és tele volt piócákkal. Amikor végre kiértünk egy tisztásra, az olyan volt mint a mesében. A zöld szín mindenféle árnyalata a hegyek között, lovak legelésztek, a levegőt receptre lehetne írni, csend és nyugalom. Fantasztikus. Nemsokára a faluba is beértünk, ahol pár perc múlva szinte az összes lakos körbeállt minket és csak néztek. Nagyon furcsa élmény volt ez nekem is és Viktornak is, pedig ekkor már mindketten lehúztunk jó pár hónapot Indonéziában.

 

 

Harmincz Rita ehhez hasonló történeteket is megoszt olvasóival hamarosan megvásárolható könyvében. Addig blogján és a közösségi oldalon érhetőek el a közönséggel is megosztott élményei. 

 

http://sargaruhaslany.com/

https://www.facebook.com/sargaruhaslany