2019. július 19., péntek, Emília napja van.
Email:  Jelszó: 

ARCHÍVUM

Ez a régi hidlap.hu szöveges archívuma, amely a 2014. február 12-ig keletkezett cikkeket tartalmazza.
Az itt található anyagok nem feltétlenül tükrözik az új szerkesztőség véleményét.

„...jég és víz nagy erővel rontott a városra...”

2010-04-12 10:44:00

Úgy tűnik, hogy az idei első tavaszi szél egyelőre nem árasztja a vizet, de azért egy Duna-parti városban időnként nem árt megemlékezni, felemlegetni egykori nagy árvizeinket. Ebben ezúttal Helischer József leírása lesz segítségünkre, annak a gáláns úrnak a korabeli tudósítása, aki vagyonából adományozva, a városi könyvtárat alapította. Időben tett kirándulásunkon most 1838-ba kalauzoljuk el olvasóinkat, abba az évbe, amikor Esztergom utcáin hömpölygött a Duna.

„Itten a tél november 11-én 1837 mielőtt a föld megfagyott volna, havazással korán béköszöntött. Egész télen által igen gyakran, néha pedig olly erősen havazott, hogy a városban két láb s azon belül is, magos havunk lenne, és ezen temérdek hó ámbár lassankint és csak nem szakadtlan olvadna. Mégis, mivel a nem fagyos föld a hó levét mind ellitta, a Duna nálunk csekély vízzel december 21-én 1837 csak vékony jéggel hártyásodott bé, alább pedig Visegrádnál két nappal hamarább, még pedig alszéllel sűrű havazás közt állott bé. Az idő meglágyulván az 1838 március első napján a Duna áradni kezdett, és annyira megduzzadt, hogy március 5-én a városnak alacsonyabb utcáit már víz borítaná el, és 6-án itten a jeget is elindítaná, de a hír szerint Drávától Pestig szinte alszéllel béállott a Duna jege, feszesen állván, a fölülről lefolyt jég a visegrádi torkolatokban fennakadt, és azokat a felső jég hozta szálfák, szénabuglyák s kazalok annyira nevelték, hogy a folyásban meggátolt víz a felső dunai jéggel szaporítva, mely három nap alatt mind lejött és szabadon el nem uszhatván megfeneklett, majd egészen a Garamnak Dunába szakadásáig megrakodott szüntelen egész március 13-áig úgy dagadna, hogy minden eddigi árvizek közül a tett jelek szerint és ember emlékezetére a legnagyobbat, az 1809-eit is, még öt lábbal meghaladván az egész belső várost elöntötte, csupán a barátok klastroma előtt mintegy 60 négyszögölnyi, száraz fót, a külvárosokból pedig egyedül a hatodik fertálnak, a Terézvárosnak felső része menten maradna.

 

(kép)

 

A Kapitányi Hivatal jókor, házonkint bémondatta és dobszóval is kihirdettette, hogy kiki ingóságait s marháit bátorságos helyre szállítsa, takarmányát a felső kenderföldek melletti útra hordassa és a vízöntésnek kitett házaikat támaszokkal ellássák. A molnároknak, halászoknak, épületfa kereskedőknek szólt, hogy dereglyéiket, ladikjaikat, talpjaikat a szükség esetébeni használásra készen tartsák. A hirdetmény szorosan meghagyta azután, hogy a régi s megülepedett vízár elleni sáncokat kijavítsák, hellyes közzel magosabbra hányassák. Mindez hasztalanul volt, mert március 6-án megindult a jég, s a vizet a határra tolván a sáncokat részint meghalada, részint megszaggatva ugyanazon hónap 8-án fölülről s oldalról olly nagy erővel rohant a városra, hogy a már vízben úszó alantabb utcákon kívül Tabánt, Ferencvárosát és Teréziavárosnak alsó részét elöntvén, továbbá a Budai s Lőrinc kapuknál a Csillag és Angyal utca, úgy az Árok és Hosszú sor oltalmára csinált sáncokat is áthágván március 11-én a városnak ezen részeit is elborítaná. Az ekkorig víztől ment pékeknek meghagyatott, hogy a lakjaiból kiszorultak számára elegendő kenyeret süssenek, de ezek is minek előtte szívesen elvállalta kötelességüket tellyesíthették volna, az özönlő víz miatt házaikat elhagyni kénytelenültek. Március 8-ától 12-éig borzasztó, rémisztő vala a városnak tekintete, és szívszaggató volt a lakjaiktól megfosztott, magasabban fekvő házakba atyafiaknál, barátiknál menedéket kereső elkeseredett, komor embereket a másik, sőt harmadik szállásról is elűzetve, családjaikkal bútorostul, vagy anélkül, dereglyén, talpon vagy ladikon, minden percben omlással fenyegető házak, tompa rivalgás és csáklyák, evedzők zörgései közt kiköltözni látni. Az ekkint száműzötteknek egy része a szőlőkbeni présházakba, pincékbe, gunyhókba takarodott, más része a szomszédozó Szent Tamáson és Szent György mezején ösmerőseinél összetódult, kik pedig menedék helyet nem találtak, a temetőben, a szőlők lábjában szabad ég alatt - a dermesztő hidegtől, közbeközbe havazástól s széltől sanyargattatva - tanyáztak, éjjel-nappal szüntelen a leomló házak zuhanásától riasztván.

 

(kép)

 

A félelmet kiváltképp nevelte, hogy az öles, néhol annál is magosabb víz nyomása által a hosszú télen elolvadt sok hólétől megivakodott föld árja szorítván, ez a piacon, útszákban s egyebütt felbuggyanván, sőt a kövezetből nagyobb köveket kilökvén, a vizet - néhol igen vastagon - ugrókutak módjára föllövelte, mit a nép látván aggódva s csak nem kétségbe esve a városnak végső pusztulását s elsüllyedését várta. Ugyancsak a föld árja okozta, hogy némely házak falai, melyeket csekély vagy éppen semmi víz nem ért, részint még az árvíz előtt, részint az alatt, az után megszállanának s repedeznének, nem különben a régi alantabb feküdt s századok előtt elpusztult városnak eltöltött pincéi s egyéb üregei béhorpadván a közellévő épületeknek kárával kisebb-nagyobb terjedésű gödrök keletkezének. Ezen iszonyú vízár 614 házat egészen, 89-et részben halomra döntött, sőt a fönnállók közül is számosak többet-kevesebbet megsérültek. Ember azonban vagy marha, mivel a veszély halkan növekedett, egy sem veszett el, de annál több ingóság lett az özönnek martalékja, mert sokan a már több árvízeket kiállott, vagy pedig az eddigi legmagosabb árvíz pontjáig jó anyagból épült házaikban bízván, a padlásaikon lévő kukoricát és különféle gabonát vagy lisztet, s egyéb élelmiszereket onnét nem csak el nem hordatták, hanem inkább más egyéb bútoraikat s eszközeiket is oda takarították, mi természetesen, minekutána a víz minden eddigi mértéket meghaladott volna, a háznak összerogyását valamint elősegítette, úgy siettette is."